Doboz Nagyközség

Doboz rövid története

A Doboz helynév eredetén még mindig vitatkoznak a szakemberek. A "Doboz" - "Duboz" pár magyarázata alapján Doboz nevének eredete csak a szláv "dub, dubova, dubovy=tölgy, tölgyesből" vezethető le. Mások szerint a régi magyar nyelvben apró, sárga szilvát jelent, és valószínűleg azért az elnevezés, mert a településkor az erdők mellett, gyümölcsfák, elsősorban szilvafák is voltak bőségesen. Egyéb írásos emlékek szerint a nagyközség neve magyar névadással, személynévből keletkezett. Régi kézírásos emlékeinkben a vármegye községei és városai közül Doboz nevével találkozunk legelőször. Ezért nevezik Dobozt a vármegye legrégibb falujának.

1075-ben már Dobozon laktak I. Géza király kondásai. Erről korabeli oklevelek tanúskodnak. Az ásatások során több Árpád-kori település és egy földvár nyomára bukkantak. Doboz ebben az időben és ezután is jó sokáig e békés vizek közepette állott. A lakosság ezért sokáig ősfoglalkozásainkat űzte: halászott, pákászott, vadmadarakat fogott és főként pásztorkodott. Az idő múlásával a doboziak rátértek a gyümölcsfanevelésre és a méhészkedésre is. Egy 1138-ból származó oklevél szerint a doboziak már javában méhészkedtek.

1403-ban Zsigmond király Maróthi János macsói bánnak ajándékozta a települést, ami a család kihalása után visszaszállt a koronára, de nem hosszú időre, mert Mátyás király odaadományozta fiának, Corvin Jánosnak. 1403-tól 1566-ig a gyulai uradalomhoz tartozott Doboz. 1566-ban, Gyula eleste után a község nem szűnt meg, sőt, néhány jobbágy olyan vagyonra tett szert, hogy képes volt megváltani magát. A törökvész idején az erdők és vizek jó búvóhelyül szolgáltak. A Veres család volt a község földesura. Ebben az időben lett Doboz Békés község szomszédja. 1665-ben a török Dobozt is elpusztította, a település teljesen elnéptelenedett. 1699-ben ugyan megindult egy letelepedési folyamat, de 1703-ban ismét el kellett menekülniük az itt élőknek. Az új betelepülők elfoglalták Mező - Megyer északkeleti részét is, majd utóbb Gerla - Póstelek községet is idecsatolták. A török kiűzése után, 1720-ban Harrucken báró lett a település földesura.

A község 1740-tõl 1780-ig a békési szolgabírói járáshoz, azután pedig a gyulai járáshoz tartozott annak megszűnéséig. Doboz 1798-ban került a Wenckheim család birtokába. A jobbágyság felszabadítása után -1848- ban a telelepülésnek mindössze negyed része lett falu népéé, a többi maradt a Wenkheim család birtokában.

A XIX. század végén Wenkheim József Antal unokaöccse, Wenkheim Rudolf építtette a ma általános iskolaként működő kastélyt, mely több uradalom központja lett. Innen irányították a vésztői és a csorvási birtokukat. Wenkheim Dénes kérésére Nikolaus Schiedek bécsi építőmester tervei alapján 1902-re megépült a neoromán stílusú templom és családi kripta, mely ma is idegenforgalmi látványosság. 1930-ban 6469 lelket számlált Doboz. A lakosság 89%-a őstermeléssel foglalkozott.

1906-ban Bartók Béla is ellátogatott a településre és egy csokorra való népdalt gyűjtött. Ennek emlékét az Önkormányzat falán egy tábla őrzi.

Több könyvben is említést tesznek a településről. Féja Géza népi író Viharsarok című könyvében ír Dobozról. De Illyés Gyula Lélek és kenyér című kötetének több tanulmánya is doboziak, főként gyerekek bevonásával készült. Az író itt készült tanulmányait a későbbiekben Magyarok című jegyzetsorozatába is beépítette.

Doboz nagyközség természeti és kulturális értékeit a legátfogóbban Réthy Zsigmond 1989-es tanulmánykötete, a Dobozi Tanulmányok mutatta be.